Szegedi papucs

Rátkai Sándor 1914-ben született ésimmár 75 éve készíti a lapos sarkú, hímzett virágmintákkal díszített szegedi papucsot. Valaha 40-50 műhelyben gyártottak városszerte ilyen lábbelit, mára azonban csak Sanyi bácsi ismeri e régi mesterség fogásait. A népművészet mestere ennyi év után sem hagyta abba a munkát. A Munkácsy utcai lakásában ott sorakoznak az asztalon a papucskészítéshez nélkülözhetetlen szerszámok.

- Régen volt olyan hét, amikor 40 papucs is kikerült a műhelyből - idézi fel emlékeit Sanyi bácsi -, ám mostanság már öregesen, ráérősen dolgozom. Könnyebben is fáradok, na meg az az igazság, túl nagy kereslet nincs is erre a termékre. Pedig nagy hírneve volt egykoron a szegedi papucsnak. A török korból maradt ránk ez a mesterség. Elődeim oly nagy ügyességgel formálták a díszes, bőrből és bársonyból összevarrt, virágmintákkal ékesített lábbelit, hogy már a XVII. és XVIII. században ismertté vált országhatáron túl is. A XIX. században, amikor a nagy árvíz után kikövezték Szeged utcáit, az asszonyok elköszöntek a csizmától, és szinte minden helybeli menyecske ilyen papucsot húzott a lábára, ha templomba, piacra vagy akár bálba ment. Meg is élt ebből a szakmából 40-50 mester.

Mitől szegedi a szegedi papucs?

- Elsősorban a hímzéstől. Ezt régebben a feleségem csinálta, de miután meghalt, egy hímző asszony készíti. Mezei virágok, pipacs, nefelejcs, kalász ékesíti. Inaskoromban nem ilyen papucsok voltak, csak egyszerű bársonyból készült, hímzés nélkül. A hímzett papucs 1935-ben jött divatba, akkor kezdték ezt a bojtos, szalagos jobb- és ballábast készíteni. Azelőtt forgatós volt, vagyis nem különbözött a jobb láb a baltól. Ezért mondják, hogy a szegedi papucsnak nincs párja.

A papucsok sem mind egyformák.

- Ez a sötét színű lábbeli korosabb asszonyok lábára készült - világosít fel a mester -, míg a vidám színűeket fiatalok hordták. Napjainkban már legfeljebb a néptáncosok lábán fedezni fel a szegedi papucsot. Akkor lennék csak igazán bajban, ha hirtelen meglódulna a kereslet - mosolyodik el Sanyi bácsi.

- Rajtam kívül már senki nem tud ilyen lábbelit készíteni, s bár megfordult nálam néhány tanonc, mind úgy döntött, jobban fizető szakma után néz. Mondta is a volt polgármester, Szalay István: Sanyi bácsi, magát mi nem engedjük meghalni addig, amíg nem gondoskodik utódjáról. Nos, most az alapítvány által három fiatal is lehetőséget kapott arra, hogy kitanulja a mesterséget.

Hogyan kezdte ezt a mesterséget?

- Tulajdonképpen kosárfonónak indultam, 11 évesen. A kosárfonó mester sógora volt a papucsos mester. A papucsos inasokkal laktam egy műhelyben, ott aludtam velük. Aztán a kosárfonó tönkre ment, elköltözött Pécsre. Anyám nem engedett el utána, azt tanácsolta legyek inkább valami más. Mivel jó barátságban voltam a papucsosokkal, átmentem hozzájuk. Soha sem bántam meg, nagyon szeretem a munkám. Így történt, hogy 12 éves koromban bekerültem a három segéd közé. A mester nem igazán tanított, úgy kellett ellesni a szakmát, de gyönyörű papucsokat készített.

Hűtlen volt akár csak egyszer is a szakmájához?

- Világ életemben ebből éltem. Mikor hazajöttem a frontról '44. szeptemberében, önálló lettem, négy segédem volt. Akkor fapapuccsal mentem a piacra, mert nem lehetett kapni anyagot. 25 évig a Kölcsey utcában béreltem egy műhelyt. Mikor a Royal szállót kezdték ott építeni, átköltöztem a Dóm térre, ami azért volt jó, mert ott sokan megfordultak, idegenek is jöttek csodálni a teret. Öt évig voltam itt, mikor a Levéltár bővítése miatt költöznöm kellett. Kértem több helyet is, amiről tudtam, hogy üres, de azt felelték, hogy már elkelt. Kijelöltek nekem egy műhelyt, ahova nem akartam menni. A végén már a rendőrség is kijött egy teherautó kíséretében, hogy most pedig felpakolják a cuccomat és a számomra kijelölt helyre visznek. Láttam, hogy ennek fele sem tréfa és megegyeztem velük, hogy pakolják fel a cuccom, de haza, a lakásomra vigyék. Annyira mérges voltam, hogy azonnal nyugdíjaztattam magam, persze már elmúltam akkor hatvan éves.

Mi lett az árukészlettel?

- Sok papucsom volt készen, kértem kiárusítási engedélyt. Aztán váltottam működési engedélyt is, és az otthonomban folytattam a mesterségemet.

Hol mutatta meg a munkáit, Szegeden kívül?

- Huszonöt évig jártam fel Pestre, nemzetközi vásárokra. A legutolsó 1950-ben volt. Egy-egy kiállítás tíz napig is tartott, de volt három hetes is. Ilyenkor eladtam 200-300 papucsot is. Abból tudtam ezt a lakást is megvenni. Akkor 97 forint volt egy papucs!

A családjában folytatta valaki a mesterséget?

-Nem. Én mindig bent voltam vagy a boltban, vagy a műhelyben. A három fiam tanult, nagyon ritkán szaladtak be hozzám. Ha itthon dolgoztam volna, akkor akaratlanul is megtanítottam volna őket, de így nem sikerült.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, miért nem Sanyi bácsi fia örökíti tovább a hagyományt. A mester csak legyint. Az okokat az elmúlt politikai rendszerrel magyarázza, de azonnal hozzáteszi: utólag már örül, hogy gyermekei inkább továbbtanultak. 2004-ben Rátkai Sándor melléhárom tanuló került, hogy kitanulják a szegedi papucs készítésének mesterségét, de közülük csakegy ragadt meg, a kiskunfélegyházi Ormándi Sándor. IgazRátkai Sándor előszobájában el se férnének többen, hiszen még új műhely kialakítására még nem kapott segítségek az önkormányzattól.

Rátkai Sándor meggyőződése, hogyha nagyobb reklámot csinálna a papucsnak a város, a minden különlegességre vevő nyugatiak biztos megkeresnék a boltok pultjain. Dísznek vinnék, vitrinbe raknák, mint ahogy a mostani vevők is. De mit számít ez, ha Szeged jó hírét öregbítenék a díszes papucsok.

/Forrás: Szegedportál.hu/